Szeretel (2012)
vissza
ELŐSZÓ:

„…nincsen szebb kora az emberiségnek, mint az első ifjúság évei. Azok a láncok, melyek akkor köttettek, nem szakadnak el örökké, mert nem a világban kerestük akkor még a barátokat, hanem barátjainkban leltük fel az egész világot.”
KÖLCSEY FERENC

Gyermek és ifjúkoromban – a hatvanas években – ha mondjuk kék szoknyához zöld pulóvert vettem volna fel, ez akkora ízlési camról tett volna tanúbizonyságot, hogy még baráti körömön belül is évekig viselhettem volna magamon a „nincs ízlése” béklyót. Ugyanez történt volna a narancssárga és piros együttes alkalmazásánál is. Napjainkban pedig mindkét variáns az egyik legdivatosabb színkombináció. Ez a mindennapi életünkből merített egyszerű példa is bizonyítja, hogy mennyire változik a világ, s benne mi magunk is. Ezen állítás jóval nagyobb horderejű dolgokra is érvényes, nemcsak holmi külsőségekre. Itt van például az elmúlás. Nem népszerű téma manapság. Elidegenedtünk tőle, és napjaink ideológiája is szemérmesen megkerüli a kérdést, mintha örökéletűek lennénk. Nem is igen tudunk róla beszélni és ha szóba kerül, igyekszünk azonnal elhatárolódni. Távol tartjuk magunktól életünk ezen részét, pedig ahogy a születés, úgy az elmúlás is életünk egy egy szakasza, csak a sorrendben mutatkozik némi különbség. Két évig voltam statiszta egy hozzám közel álló elmúlásánál. S amikor az élet írta forgatókönyv lezárult, meg akartam szüntetni a kor technikai vívmányaként fennmaradó kellékeket. A két év elektronikus e-mailjeit, telefonos üzeneteit, az sms–eket. Amikor törlés előtt újraolvastam őket, még nekem is információs értékkel bírtak, attól függetlenül, hogy anno igencsak benne voltam azok összeállításában. Ám az egymásra épülő hírek és események kioltották egymást, az érzelmi motivációkról nem is beszélve. Utólag viszont egységes egészet képeztek bennem, és arra ösztökéltek, hogy a tények és ismeretek hitelességével mutassam meg másoknak, mert igen tanulságosak.
A kór vonatkozásában ismereteket nyújtanak, miközben az emberi vonatkozásokban például szolgálnak. Dilemmám, hogy barátnőm egyéni sorstörténete mennyire tartozik a nyilvánosságra – még akkor is, ha erre felhatalmazott, sőt talán valamilyen kapaszkodó is volt számára némiképp élni a hallhatatlanság lehetőségével, ezáltal megváltania azt –, e könyv közreadásával eldőlt. Igen, – döntöttem – megmutatom a világnak, hogy hogyan kommunikáltunk mi egymással, miközben mindannyian tisztában voltunk mindennel. Egyfajta sajátságos könyvet szerkesztek ebből a két évből, de nem valamilyen szirupos, lélekre ható formában, hanem egyfajta tényirodalomként, kiegészítve azt az odavonatkozó ismeretterjesztéssel. Úgy, ahogy az a valóságban is történt. Abban a meggyőződésben teszem mindezt, hogy ezáltal lesz az olvasó számára nemcsak hasznos, hanem dez egyfajta irányadó. S hogy a magamrészéről hogyan tudok ilyen hétköznapi egyszerűséggel egy könyvet összeállítani a történtekből?
Erre a válaszom a könyv befejező gondolatán alapszik: én is egy Orfeusz vagyok, és nem fordulok hátra…
Azaz: a szerettem él!

Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban:http://mek.oszk.hu/12100/12109/