Látlelet
Egészségügyi Kommunikációs Szaklap

Jogelődje az 1946-ban állami alapítású Egészségügyi Dolgozó volt, amely az 1989-es politikai fordulat következményeként egy év múlva magánkézbe – hozzám – került, és lett: Látlelet. Tulajdonképpen a Csepp/jelenség című könyvem hozadéka, mert 1990-ben – az országban az elsők között– már létezett az „újrakezdési kölcsön” finanszírozási formában megalapított B § K Hunga-Coord Sajtóirodám, ami kiadói jogokkal is rendelkezett. Az állami cenzúra miatt évtizedekig tiltott publikáció-korlátozás miatt ezen új lehetőség a maga nemében még igen ritka volt Magyarországon, így amikor a könyvem kapcsán egy recenzió megírása miatt betértem az V. ker. Nádor- utcai szerkesztőségébe, az éppen akkor feloszlatott szerkesztőség akkori vezető munkatársa rábeszélt a csapat átvételére. Nem tudván azt, hogy a politikai hátszél miatt ez nemigen a legjobb ajánló cédula, „bevállaltam” a lapot, s így lettem – pontosan húsz éven át – lapkiadó. S – a kezdeti siker kapcsán – a visszaforgatott eredmény alapján Lapcsalád-tulajdonos.
A Látlelet olvasóköre a Magyar Egészségügyben dolgozók – a professzortól a segédápolóig– voltak. A több mint 400 ezer embert foglalkoztató egészségügy valamennyi intézménye: kórházak s azok osztályai, klinikák, alapellátás, járóbeteg-szakrendelés, bölcsődék, szociális otthonok, s az ezekbe beszállítók – gyógyszergyárak, műszergyártók, különböző forgalmazók stb. – a megrendelők közé tartozott, ahol a beszállításban érdekelt cégek marketingtevékenysége: azaz hirdetései biztosították a lap megjelenését.
Az időközben ezen a téren is kialakult ál-versenyhelyzet, majd a „múltik” megjelenése, a kapcsolati tőke hiánya, a kormányzati ciklusként permanensen keletkező mindig új és újabb egészségügyre jellemző játékszabályok, stb.stb következtében 2007-től a lap kiadását felfüggesztettem.
Ebben közrejátszott egy 2005-ben sikeresen elnyert EU-s pályázat is, amelynek nyerteseként az egészségügyi ágazat minisztériuma által fenntartott továbbképzési portál tartalomszolgáltatója lettem, ami elméletileg függetlenített volna a mindennapok reklámbevételeinek harcaitól. S bár e szerződés 5 évre szólt, 2006- júliusában az akkor regnáló egészségügyi miniszter egy tollvonással megszüntette azt a csapatot, amely az Információs Társadalomért elnevezésű program keretein belül az Egészségügy modern tájékoztatását szolgálta volna. „Nem kell az egészségügyben dolgozókat központilag tájékoztatni” -, szólt a döntés, s hogy hogyan számol el majd az ország az e célra felvett EU -s pénzekkel, az nem lett szempont.
– „Pereld be az államot az elmaradt haszonért” – kaptam a tanácsot egy német beszállító cég vezetőjétől, aki nemzetközi fórumon sikerrel járt e téren a szintén megszüntetett Szabolcs utcai Klinikák ellátásával kapcsolatban, s ahol a már női miniszter asszony elődje csorbáit javítgatva fizetett ¬– természetesen a közpénzből– a külföldinek.
Ez egy átlag magyarnak – mint én is – nem adatik meg, talán eleve azért sem, mert nem a formája. Így– beleunva a húsz év taposómalmába – kivonul az egészségügyből.
Legfeljebb egyfajta mementóként: feltesz néhány „múltdarabot” honlapjára…Abból a több száz darabból, ami 1990-óta jelent meg sajátomként, lépcsőzetesen több-kevesebb sikerrel megtanulva a marketinget, és a lapfinanszírozás megannyi útvesztőiben felőrölve az idegeimet… Mert végezetül azzal is kellett szembesülnöm, hogy nem termelek értéket, mert az idő nemcsak felettem, hanem a szaklapok létjogosultsága felett is leketyeg. Az Internet spektrumával nem vetélkedhetek, még akkor sem, ha mementónak a bekötözött példányok corpus delictiként üzennek…